- A Poparazzi szerkesztőjeként visszatérsz régi munkakörödbe. Érzel némi nosztalgiát?
- Hogyne, nagyon boldog vagyok, lubickolok az új szerepemben. Kissé ráadásul vicces is a dolog, mert amikor annak idején, 2003-ban jelentkeztem a Viva TV-hez és 870 fiatal közül végül bekerültem abba a kilencfős csoportba, akikkel már komolyabban is elbeszélgettek, szóval a leendő főnökeim közölték velem, hogy inkább szerkesztőként szeretnének alkalmazni. Nyilván azért gondolták így, mert akkoriban a Blikknél dolgoztam. Én viszont műsorvezető szerettem volna lenni, így hatalmas dumával meggyőztem őket arról, hogy nekik is jobb lenne, ha én műsorvezető lennék és végül is igazat adtak nekem. Két év után viszont rámbízták a Poparazzi szerkesztését, át is alakíthattam a műsort, így végül nekik is bejött a számításuk.
- Miben változtattad meg a műsort és az miben változtat meg Téged, illetve a munkádat?
- Végre ismét foglalkozhatok ˙olyan dolgokkal, amit újságíróként is nagyon szerettem csinálni: kutathatok hírek után, megírom őket, ha pedig történik valami a sztárvilágban, akkor utánamegyek. A műsorban talán ez a legfőbb változás: ezután sokkal gyorsabban reagálunk a celebriti-ipar történéseire, ha történik valami fontos, akor tehát még aznap elmehetünk és leforgathatjuk. Ennek megfelelően gyorsabban pörög az életem, még inkább be vannak osztva a perceim, mint eddig.
- A hangodból ítélve ez egy csöppet sem zavar.
- Nem, mert szeretek dolgozni, mellette végzem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karát, de rettenetesen élvezem a dolgot. Sokat gondolkodom azon, hogyan lehetnék még jobb, mert többnyire nem elégszem meg magammal, ha valami nagyon jól sikerül, annak mindössze öt percig tudok örülni, a hatodikban már azon töröm a fejemet, mivel tehettem volna a dolgot még jobbá, negyed óra múltán pedig már azt mondom: nem volt elég jó.
- Ennyire maximalista volnál?
- Barátnőmmel azt szoktuk mondani, hogy ez inkább minimalizmus. Az ugyanis a minimum, hogy az ember kihozza magából a maximumot!
- Ezzel a habitussal vagy nagyon nehéz, vagy nagyon szerethető kolléga lehet az ember. Te melyikhez tartozol?
- Nem tudom, de a kollégáim mindig kihasználják ezt a hozzáállásomat arra, hogy cukkoljanak. Kérdem tőlük, hogy jó voltam? “Nem tudom, te vagy a szerkesztő.” - hangzik a vílasz, aminek hallatán egy pillanatra mindig úgy érzi az ember, hogy meg van lőve.
- Bulvárlaptól kerültél a sztárvilágba, mondhatni egyik térfélről a másikra. Tettek rád negatív megjegyzéseket egykori munkád, vagy az abban átélt konfliktusok miatt?
- Nem, mert én a Blikknél a Barátok közt felelőse voltam, ott pedig minden cikket úgy próbáltam írni, hogy a stáb és az olvasók is elégedettek legyenek, én tehát nem voltam az a konfliktuskereső újságíró. De ha valaki nekem szidja a bulvárlapokat, mindig védelmembe veszem. Van kolléganőm, aki rendszeresen kritizálja a lapokat, holott maga is függője a lapoknak, ő az első, aki megveszi őket.
- Mint “sztár”, hogyan birkózol meg a népszerűséggel?
- Még most is rendszeresen tartom a kapcsolatot azokkal a rajongókkal, akik írnak nekem, többnyire az interneten, de néha szervezünk spontán közönségtalálkozókat is. Kellemetlen élményeim nincsenek, mert nem járok bevásárlóközpontokba, bulizni is csak alig-alig, így aztán nehezen lehetne részem kínos tömegjelenetekben.
- A hamarosan újrainduló Táncreakció című műsornak is te leszel a műsorvezetője. Ennyire kedvedre való a mozgás?
- Mint minden zeneszerető embernek, ám nekem némi szakmai affinitásom is van a dologhoz, mert a Táncművészeti Főiskolán végeztem diplomás koreográfusként. Izgalmas kihívás tehát az országjáró műsor. Hogy milyen szakmai sikerem lesz, az október tizedike után biztosan kiderül.