Hogy hívtak, amikor korosztályos magyar bajnok voltál jégtáncban?

Kiss Orsolyának. Orsinak.

És amikor végeztél a Magyar Táncmûvészeti Főiskola koreográfus szakán?

Ugyanúgy.

Hogyan lesz sikeres sportolóból, gyakorlott koreográfusból, akit mindenki Orsinak hív, egyszer csak Kisó?

A Viva Tv-nél, ahol immár egy éve dolgozom, mindenkinek ilyen egyszavas neve van. Becenév, fantázianév. Zenei csatornánál ez teljesen normális.

Tehát mûvésznév. Nyilván a Kissből meg az Orsolyából.

Igen, két megjegyzéssel. Az egyik, hogy először Solya szerettem volna lenni, de egy másik kereskedelmi csatornán az éppen futó valóságshowban már volt ilyen nevû lány, és az azonosság nyilván zavaró lett volna. A másik megjegyzés, hogy azért választottam a nevet egy s-sel és hosszú ó-val, mert így mégis van értelme. A Kisó egy a magyar utónévkönyvben is szereplő keresztnév, július 26-án van a napja.

Ami tehát a névügyet illeti, megtaláltad a jó megoldást. A magánéletben viszont mintha nem lennél ennyire magabiztos. Az interjúra készülve azt olvastam az egyik bulvárlapban, hogy szerelmi csalódás miatt a kórházat is megjártad.

Á, csak rájuk hagytam. Gondoltam, mégiscsak jobb, ha rábólintok, hogy idegkimerültség lett úrrá rajtam, mintha titkolózom, és a végén azt olvasom, hogy öngyilkos akartam lenni. Mondhattam volna azt is, hogy a szülésznő nővéremnél jártam bent a kórházban. Gyakran meglátogatom, miközben örömködök a babákban. De ezt aligha hitték volna el, pedig tényleg így van.

Mármint az, hogy a nővéred szülésznő. Ám ezt a verziót aligha hitte volna el az újságíró. Szóval, mi a helyzet a szerelemmel?

A most megszellőztetett szakítás már tavaly áprilisi eset. Igaz, nekem nagyon sok időre, olykor hónapokra, évekre van szükségem ahhoz, hogy földolgozzak, lezárjak egy kapcsolatot. Nem könynyen esek szerelembe, de ha igen, akkor mindenemet átjárja az érzés. Éppen ezért nagyon fáj, ha visszaélnek az érzelmeimmel. Külsőleg ugyan keménynek látszom, én lépek, én zárom le a kapcsolatot, de belül sokáig reménykedek, hogy visszajön, visszakönyörgi magát, ad egy esélyt arra, hogy megbocsássak. Még a telefonszámát is kitörlöm, pedig ez csupán jelkép, hiszen tudom fejből.

Ezek szerint rosszul tûröd, ha megcsalnak?

Ismersz olyan nőt, aki jól tûri? Elképzelhetetlennek tartom, hogy én ilyet tegyek valakivel, és ugyanezt várom el a mindenkori páromtól is. Amúgy laza pórázon tartom a pasikat, nem szoktam kutakodni, hogy miért késtek, miért mondanak le egy-egy randit, nem tolakszom, ha azt mondja a párom, fáradt, pihenni szeretne. Persze nagyon megalázó, ha utólag kiderül, hogy közben egy másik nővel vacsorázott

Azért ne tegyél úgy, mintha vesztes típus lennél, s nem vennének körül rajongók!

Valóban, vannak rajongóim. Van például egy közismert zenész, aki valóságos virágesővel árasztott el, de nálam kizárólag a szerelem dönt. Ha ezt valaki iránt nem érzem, akkor képtelen vagyok elfogadni a közeledését. A mai modern világ szemben áll a lelki alkatommal.

Azt gondoltam, ha valaki, hát egy zenei csatorna sztárja igazán éli és élvezi a modern világot. Mondhatni, trendi. Ha ez nincs így, akkor mit keresel tulajdonképpen a Vivánál?

Nagyon szeretem, kihívásnak, jó iskolának tartom. Úgy hiszem, értékes mûsorokat készíthetek, különös embereket ismerhetek meg. De tisztában vagyok azzal is, hogy Viva-mûsorvezetőnek lenni nem nyugdíjas állás, hiszen ide valóban fiatalok kellenek. Azért még van néhány jó évem.

És mi lesz utána?

Nem tudom. Talán újra a koreográfiával foglalkozom. Vagy végre teljesül a nagy álmom, s énekelhetek. Bár ehhez még sokat kell fejlődnöm. Igazából nem vagyok nagy stratéga, tehát nem szoktam hosszú időre megtervezni az életemet, inkább abban vagyok jó, hogy megragadjam a kínálkozó lehetőséget. Mint például a Vivát. Emlékszem, szorongva mentem el a szereplő-válogatásra, ugyanis egy barátnőm jelentkezett a nevemben. De nagyon boldog voltam, amikor bekerültem az akkor kiválasztott négy mûsorvezető közé.

Ezek után nem csodálkoznék, ha kiderülne, a válogatáskor találkoztál először a csatornával.

Maradjunk abban, hogy nem voltam napi néző.

De a modern zenében azért volt némi jártasságod?

A mûkorcsolya és a jégtánc révén gyerekkoromtól zene és tánc vett körül. Egy jégtáncosnak szüksége van némi balettos, jazzbalettos, klaszszikus és modern táncos alapra.

Ha a gyerekkorodat a jégen töltötted, talán nem túlzás, ha azt mondom, végigszenvedted. Miért hagytad abba? Éppen akkor, amikor már jöhettek volna a sikerek.

Talán az érzékenységem miatt. Az ausztráliai junior-Világbajnokságra készültünk. A válogatón másodiknak hoztak ki bennünket, pedig erős és tiszta gyakorlatot tettünk le, míg a győztes páros többször is végignyalta a jeget. A szövetség egyik befolyásos embere azt mondta, ennek így kell lennie, a másik párnak ez az utolsó éve junior korcsoportban, mi meg még fiatalok vagyunk, a következő években mi utazhatunk. Már gyerekként se tudtam lenyelni az igazságtalanságot. Aztán úgy volt, kapok egy izraeli partnert azt a fiút, aki az idén ötödik lett az Európa-bajnokságon, de ez sem jött össze, mert egy befolyásos jóakaróm keresztbe tett, és akkor fölhagytam a tánccal, mûkorcsolyára váltottam. Ebben viszont nem voltam különösebben tehetséges. Ekkor abbahagytam a versenyzést, de a jéggel nem szakítottam, hiszen ezután is különböző koreográfiákat készítettem.

Csak úgy, tizenévesen kitaláltad, hogy jégszínházban leszel koreográfus?

Versenyző koromban is a saját koreográfiámra táncoltunk. Akkortájt nyitottak az első bevásárlóközpontok, amelyekben volt jégpálya is, ez nagy dolognak számított. Én meg jégre vittem az Aladdint, az Anasztáziát, a Moulin Rouge-t, vagy éppen a Grease-t. Örömömet leltem benne. Közben felvettek a Táncmûvészeti Főiskola koreográfus szakára, ami azért is nagy szó, mert az azt megelőző ötven évben nem indult ilyen szak. Tizenketten jutottunk be, ettől igazán megilletődött voltam. Kiss Orsi olyan nevek között, mint M. Kecskés András pantomimmûvész, Papp Tímea vagy Duda Éva.

Vagyis megnyílt a lehetőség a világot jelentő deszkák felé.

Valóban, de a főiskola nem adott annyit, amenynyit vártam. Először is rá kellett jönnöm, hogy úgy válogattak össze minket, tizenkettőnket, hogy sokféle irányzatot képviseljünk. Volt köztünk balettos, modern táncos, pantomimes, jégtáncos. Kiforratlan volt még az egész. Három év után nagyon csalódottak voltunk, az egész szakon a régi balettos szemlélet uralkodott: minél jobban megtörni, földbe döngölni az embert. Ehhez én már túl önérzetes voltam.

A főiskola vette el a kedved a jégrevüktől is?

Nem. Akkor is az igazságérzetem lázadt fel. Mivel ez egy magánvállalkozás volt, soha nem az én nevem volt kiírva a színlapra, hanem a munkaadómé. Hiába volt enyém a koreográfia, én tanítottam be, nekem a sikerekből nem, csak a pénzből jutott. Igaz, abból rendesen. Jól megfizetett néger voltam, de ez a szerep nem fért bele az önbecsülésembe. Így 2002-ben otthagytam a revüt. Egyébként 2001 nyarától már újságírói gyakornokként dolgoztam.

Igazán nagy kanyar egy sportoló-mûvész életében. Hogy vetted rá magad?

Az érettségi után, 1998-ban, nemcsak a Magyar Táncmûvészeti Főiskolán, hanem a Szegedi Tudományegyetem kommunikáció szakán is megkezdtem tanulmányaimat. Egyik ismerős révén 2001-ben egy bulvárlaphoz kerültem gyakornoknak. Sokkal többet kellett teljesítenem, mert én voltam az X. rovatvezető pártfogoltja, nem élhettem vissza a bizalommal. Nyilván így érezte a patrónusom is, mert az utánam jövők rég státusba kerültek, míg én még mindig sordíjasként külsőztem. Az egyik tévés sorozat tartozott hozzám, valamint zenészinterjúkat készíthettem.

Itt kerültél egyszerre kapcsolatba a tévével és a könnyûzenével. Vonzott?

A minőségi teljesítmény igen.

Bocsáss meg, egy tévés szappanoperára csak erős korlátok között illeszthető a minőségi jelző. És így van ez a kommersz könnyûzenével is.

Azért találkoztam, készítettem interjút minőségi zenészekkel, színészekkel, híres külföldi előadókkal is. Ha nem tûnik nagyképûségnek, azt mondom, kivívtam némi tekintélyt magamnak.

A Viva az adott korosztályban nagyon menő, sikeres csatorna, de mégiscsak egy rétegszereplője a tévésvilágnak. Ha holnap hívnának valamelyik más kereskedelmi adóhoz, mennél?

Az attól függ, mi lenne a feladatom. Szeretem, értékesnek tartom a jelenlegi mûsoraimat. Az olyan munka, mint mondjuk valóságshow-k kiesett sztárjait kísérgetni, vagy interjút készíteni velük valamikor este tíz és éjfél között, illetve fogadni a nézői telefonokat, akkor sem érdekelne, ha tízszer nagyobb lenne a nézettsége, s így az én ismertségem is.

Azért biztosan így is sokan megismernek az utcán.

Volt rá példa, hogy egy csapat gyerek rohant meg; autogramot kértek. Én meg egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy kiérdemeltem ezt a megbecsülést.

Túl szerény, vagy inkább kishitû vagy?

A képernyőn magabiztos vagyok, a magánéletem viszont nem tartozik másra. Egyáltalán nem zavar, hogy nem vagyok benne naponta a bulvárban.

Pedig aki a nyilvánosság előtt dolgozik, az számíthat rá, hogy jól-rosszul viszontláthatja az újságosnál, hogy kivel látták, hogyan öltözik, mit eszik, vagy éppen mit sportol. Apropó, most mit sportolsz?

Versenyszerûen semmit, de hetente kétszer modern táncot és jazzbalettot tanítok, amivel azért magam is mozgok eleget. Büszke vagyok rá, hogy Póth Diána felkészülését is segíthetem. Aztán ûztem egy különös fitneszágat, a Tae-Boe-t is, ez a tékvando és a boksz ötvözete, de csak stílusgyakorlat, tehát nem ütjük egymást. Viszont iszonyatosan gyors tempójú zenére végezzük, így nagyon fárasztó. Ma már erre nincs időm, de lejárok futni, aerobikozni a saját pincénkbe.

Káros szenvedély?

Nem nagyon. A cigarettát például olyannyira ki nem állom, hogy nálam dohányos férfi szóba sem jöhet. Hasonlóan irtózom a drogtól, melyben sajnos vannak tapasztalataim. Én soha egyetlen szál füves cigit el nem szívtam, de volt egy kapcsolatom, melyben a párom drogossá vált. Tehetetlennek éreztem magam, mert a drogos egy ideig letagadja, hogy az lenne, aztán jön az ígérgetős fázis, hogy soha többé. Az önnön győzködés, meg hogy még nem is szokott rá, és bármikor abba tudja hagyni. Szóval hazugság veszi körül az egészet. Nehéz segíteni, ha valaki nem akarja.

Ezért lett vége a kapcsolatnak?

Részben igen. Másfél hónappal később találkoztam az édesanyjával, aki elmesélte, hogy a fia lebukott, s éppen előzetes letartóztatásban ül. Azóta szabadult, állítólag teljesen tiszta, de a karrierjének vége, pedig egy fantasztikus tehetségû táncos, de lehet, hogy csak volt.

Te el tudod viselni a tehetségedet?

Egyáltalán nem tartom magam sztárnak, mondtam, csak megragadom a kínálkozó lehetőségeket. Egyszerre vagyok nagy küzdő és sodródó ember. Folyton tanulok, képzem magam. A Táncmûvészeti Főiskola mellett elvégeztem a Szegedi Tudományegyetem kommuniká-ciós szakát, most pedig a Pázmányra járok, jogot hallgatok. De ha azt kérdezed, tudom-e, hogy mi leszek öt év múlva, azt válaszolom, fogalmam sincs. Talán énekes, talán jogász.

Ahogy így hallgatlak, az az érzésem, hogy a Vivából megismert Kisó és Kiss Orsolya két külön személy. Mintha a belső éned szöges ellentéte lenne annak a zajos sztárvilágnak, amelyben dolgozol. Afféle porcelánbaba a dübörgő elefántok között.

Valóban, nem vagyunk egyek. A tévében csak Kisó van, s ott nemhogy nem igénylem, hogy Orsizzanak, de nem is örülök neki. Magánemberként én Kiss Orsi vagyok. Aki valóban érzékeny, törékeny, mint a porcelán. Mivel sosem híres akartam lenni, csak kihozni a maximumot magamból, nem okozna nagy traumát nem a széles nyilvánosság előtt élni. A szeretet sokkal fontosabb, mint a csillogás.